Tömjénfüsttől ködös, homályos kijelentésekké válhatnak az évek során azok a gondolatok, amelyekben Krisztus kitárta önmagát a tanítványok felé. Felénk. Ő a jó pásztor, az élet kenyere, az igazi szőlőtő, az út, az igazság, az élet. Azt is mondja, hogy az az örök élet, hogy megismerjük Őt, s az Atyát, aki elküldte Őt. Imáim egy részében azért könyörgök, hogy hadd ismerjem meg Istent, túlnyomó részében pedig attól szenvedek, hogy igyekszem úgy megkonstruálni Őt magamnak, ahogyan csak tudom – vagy éppen ahogyan csak szeretném. Azt hiszem, olyankor látom Őt a legtisztábban, amikor barackot nyom a fejemre, és azt mondja nekem: „egyáltalán nem olyan vagyok, mint amilyennek elképzelsz”. Ha a vasárnapi program részévé tennénk, hogy minden egyes résztvevő egyetlen jellemzőt mondjon Istenről, ezeket pedig csokorba gyűjtenénk, vagy mozaik darabokként egymás mellé tennénk, akkor is csak egy szeletét ragadhatnánk meg a Végtelennek. A legcsodálatosabb ebben az, hogy a végtelent bármennyibe osztom, végtelen marad. Mindent meghalad: Lényének egyetlen árnyalata is végtelenül több, mint amit én el tudnék képzelni Róla. De aztán, valahogy mégis ott tartok, hogy ennek nem adok teret, ezt nem hagyom kibontakozni, hatáskörét redukálni szeretném arra a néhány fő axiómára, amelyekről Isten nagyon híres. Sőt, gyakran csak egyikre, mondjuk arra, hogy Isten Szeretet, és megbocsát. Vagy arra, hogy Ő szent, és nem tűri a bűnt. Időszakonként más és más dolgot sikerül jobban elhinni Róla. Életem túl nagy részét sötétíti be az a képzetem, hogy Isten bocsánatát ki kell érdemelnem, ha pedig ez nem megy, akkor akár fel is adhatom. Életünk során túl gyakran harcolunk egy olyan Istennel, akit mi magunk építettünk föl, ahelyett, hogy figyelnénk azokra a rezdülésekre, amelyek arról beszélnek, hogy valójában ki Ő. Arról, amit Ő jelent ki magáról. „Kihez hasonlíttok engem, és kivel tesztek egyenlővé? És kivel vettek egybe, hogy hasonlók volnánk?” (Ézs 46:5)

Életem különböző szakaszaiban Isten más és más személyiségjegyét boncolgatom. Egy ideje éppen azon rágódom, hogy Ő az igazság. Évezredes távolságból is visszacseng bennünk a Sátán kérdése, hogy: „vajon tényleg azt mondta Isten…?” Vajon tényleg ez az igazság? Különösnek tartom azt, hogy a Sátán nem egyébbel akarta megvétózni Isten fennhatóságát, mint azzal, hogy Ő hazug. Vagy ha nem is hazug, de amit mond, az nem AZ igazság, hanem EGY igazság. Azt vélem felfedezni a mindennapjaimban, hogy a legnagyobb kihívás nem az, hogy harcoljunk az igazságért, hanem hogy egyáltalán akarjuk megismerni AZ igazságot. Ezt személyes életemben tapasztalom legfőképpen, és gyakran érzem a nyomást, hogy hátat fordítsak annak, amit a tükörben látok. Így azonban az igazság nem tehet szabaddá, csak keserűvé, lázadóvá, valakivé, aki éveken át vonszolja maga után a csorbát szenvedett önérzetét, önigazságát. Ugyanakkor társadalmunkban is látni vélem azt, hogy felborultak a viszonyok: nem az igazság tesz szabaddá, hanem a szabadságnak éppen aktuális fogalma határozza meg az igazságot. Tehát nem az a fontos, hogy az igazságot lássuk, bevalljuk, elfogadjuk, s ezáltal felszabaduljunk. Sokkal inkább az a lényeg, hogy a szabadság fogalmán belül sok igazság elfér – kivéve persze azt, amit mi, keresztények vallunk.

Nemrégen különös tapasztalatnak lehettem részese, amikor egyik régebbi ismerősömmel ültem le beszélgetni. Soha még ilyen konkrétan nem kellett szembenéznem ezzel a gondolkodásmóddal, és lenyűgözött, milyen hatékonyan és minden oldalról körül lehet zárni érvekkel azt, hogy miért jó, ha nem abszolút igazságban hiszünk. Számomra ugyanakkor igen egyértelmű az, hogy egy abszolút viszonyítási pont hiánya csak káoszt eredményezhet, ami pedig újabb káoszt szül. Ezért fel is tettem a kérdést az illető személynek, hogy ha elveti azt a rendszert, ami alapján a jót a rossztól megkülönböztetjük, és az alapján jár el, ahogyan ő ítéli meg a dolgokat helyességüket vagy helytelenségüket illetően, akkor

mi az, ami stabilitást ad az életének? Mi az, amihez tartja magát, s amihez – ha törik, ha szakad –, mint biztos alaphoz visszatérhet?

A válasz igen váratlanul ért, ugyanis azt mondta nekem: „a szabadság”. Az abszolút igazság számára maga a szabadság. Megkértem, hogy fejtse ki ezt a gondolatot, ő pedig azt válaszolta: „Hiszem, hogy mindig szabadságom lesz arra, hogy feltápászkodjak, ha ki is csúszik alólam a talaj. Hogy mindig megtalálom majd magamban az erőt arra, hogy jobbá tegyem a helyzetem.” Vegyes érzések maradtak bennem a beszélgetés után. Kifejtettem előtte az aggodalmam, hogy ha önmagából vezet le mindent, akkor hamar erőforrásainak a végéhez ér majd. Hogy nem tudom felfogni, hogyan lehet ennyire bizonyos abban, hogy képes lesz élete minden területét kézben tartani. Sok egyéb dologra is kitértünk a beszélgetés alatt, s mély nyomot hagytak bennem a szavai. Vajon „csak” azért választottam Istent, mert stabilitást ad nekem? Mert nincs elég önbizalmam, hogy magamból akarjak erőt meríteni? Azt gondolom, hogy nem lehet igazán megérteni, mit jelent az, hogy Ő az igazság, a világosság, amíg nem találom szembe magam a tömény félhomállyal. Nem foghatom fel azt, hogy Ő az origó, a viszonyítási pont, ha nem látom magam előtt a véget nem érő, örvénylő spirált. Vagy azt, hogy mit jelent sziklára építeni a házam, amíg nem látom összedőlni a homokra épített házat. Lehet nem mindenki éli meg olyan erős végletekben a (hívő) életet, mint én, lehet másnak kevesebb jut ki a vergődésből, oszcillációból.

Nekem azonban nagy szükségem van erre az erős, biztos alapra. Valami ilyesmit érezhetett Dávid, amikor azt énekelte: „És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet.” (Zsolt 40:3) Igen jó imatéma lehet, hogy valóságként éljük meg azt, amit Isten kijelent magáról. Ahogyan az is, hogy azok is meglássák az Igazságot, akik inkább a félhomály és az elmosódott határvonalak felé vonzódnak. Nekik és nekünk szól: „De mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz. Mert minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világosság. Ezért mondja: Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” (Ef 5:13–14)